Jogász:

Ha parkoló, akkor az egy felület, terület tehát “m2”, az utca hosszú
egyenes, tehát “m”, csapadékcsatorna szintén nem terület ezért “m”,
így, ha építtetni akarok parkolót, utcát és csapadékcsatornát, akkor a
mennyiség a következő: 100 m2 területen parkoló, 100 m hosszban utca,
és megint 100 m csapadékcsatorna.

Mérnök:

Egy
észrevételem van a mennyiségek tekintetében, szeretném, ha jogászunk
pontosítaná azokat. Az utcánál kérem a métert négyzetméterré
változtatni, mert a “m2” területmérték, a “m” pedig hosszmérték.

Jogász:

Logikailag próbáltam összeállítani a teljes mennyiséget.

Mérnök:

Csak a mihez tartás végett.  

Ui.: Ott a pont!  

Az ügyvédeknek meg van az a “kiváltsága”, hogy megválogathatják –
persze kezdetben nem teszik meg, és sokan később sem, mert hát ugyebár
a pénznek szaga van – azt, hogy milyen ügyeket vállalnak el. Abban az
irodában, ahol én dolgozom kevesebb peres ügy van, mint általában lenni
szokott, de azért akad.

Sokat kopott az érzékenységem, most már fel tudom venni a pókerarcot, bár néha még leesik.

A mai napon ismét megerősödtem abban, hogy ezt a hivatást nekem találták ki.

Szörnyű, de van olyan eset, amikor az elveimmel homlok egyenest
ellentétesen eljáró ügyfelet kell képviselnem. Elolvastam az aktát,
melyet a főnököm elém tárt és imádkoztam, hogy miután megírtam az
ellenkérelmet, ne nekem kelljen elmennem benne tárgyalni. Már az
ellenkérelmet is úgy írtam meg, hogy beleképzeltem magam az ügyfelem
helyébe, raktam ide, tettem oda a dolgokat a fejemben, de sehogy nem
állt a kezem arra, hogy mellette írjak. Átkódoltam az agyam és megírtam.

Ma eljött a tárgyalás napja, hát persze nekem kellett mennem. Nekem
bojtárként nincs meg a fent megjelölt “kiváltságom”, nem vagyok szabad
sem anyagilag, sem erkölcsileg, nem mondhatom azt, hogy kifordul a
gyomrom az ügytől és nem vagyok képes megcsinálni.

Megfogtam
a talárom és elindultam, az iroda és a bíróság között körülbelül 100
méter van, de most azt szerettem volna, ha sohasem érek oda. Közben azt
kívántam, hogy az ügyfél ne jöjjön el, ott volt.

Elhatároztam, hogy mindent megteszek és félreteszem személyes meggyőződésem és gusztusom.

Beléptem a tárgyalóterembe, aztán annyira megviselt az ellenfél
személyes előadása, hogy amikor én kaptam szót, 5 percig nem tudtam
megszólalni. A bíró kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert levert a víz, nem
kaptam levegőt. Az ügyfél bután nézett rám, hogy miért nem szólalok
meg.

És aztán valami átkattant az agyamban, gondoltam, ez a
munkád, vonatkoztass el, megtudod csinálni. Megcsináltam. Olyan
perbeszédet mondtam, hogy leesett az álla a Tisztelt Bíróságnak.

Kijöttem a bíróságról és már nem, mint eszköz viselkedtem, a lelkem
visszakerült a helyére, mert addig amíg a tárgyalás folyt, addig
kihelyeztem, kiküldtem az ajtó elé, hogy kint várakozzon, mert fájt
volna neki, amit hallott volna odabent. A karom, az ajkam lélek nélkül,
gépként, paragrafusautomataként funkcionált akkor, csakis kizárólag az
elmém irányította.

Mert az ügyfelem igénye jogos volt, de nem igazságos.

Volt idő, amikor irigyeltem az olyan embereket, akik elsőre megtalálták
az “igazit” és válás, csalódás nélkül intenek búcsút az életnek, akik
“boldogok”.

Vajon azok?

Vajon tényleg az igazi mellett élnek, vagy csak nem haladtak a korral?

Nagyapáink korában a válás egy merőben erkölcstelen dolog volt, hány
olyan esetet lehet hallani, hogy valakinek a nagyszülei elengedték
egymást, mert nem illettek össze, vagy, mert az egyik fél félrelépett,
vagy erőszakos volt? Pfff, én speciel egyet sem tudok.

Mára ez
divat lett, az emberek néha mindenféle gát nélkül, sorra rúgják fel a
kapcsolataikat. Nagyapáink idejében is megvoltak a fent felsoroltak,
csak akkor az erkölcs, a család, a házasság intézménye hatalmasabb
érték volt a monogámiánál. Abban az időben az ember, mint individum nem
létezett, nem volt ez a hatalmas szabadság, energiaáramlás,
“énkeresés”, demokrácia stb.

Manapság ezeket az érzéseket
találod mindenhol, szabad vagy. És? Sok ember, a legtöbb, nagyon nem jó
irányba használja fel ezt a lehetőséget. Vajon a depresszió,
pszichológushoz járni, a stressz miért jött divatba?

Hm,
ezen érdemes elgondolkodni, érdemes belegondolni, hogy az az ember,
kinek az élete picit megnyugszik, miért nem tud mit kezdeni azzal a
fene nagy boldogsággal.

Van valaki, – akit a továbbiakban
“nem nevezek a nevén” – aki tulajdonképpen a “nincsenek véletlenek”
eszközével lehetőségeket kínál minden egyes embernek. Mert “nincsenek
véletlenek”, azonban ha eléd kerül egy út, az igaz, hogy a választás
onnantól a te kezedben van. Csak figyelned kell, hogy mi, ki miért jött
az életedben, és helyesen kell levonnod a következtetéseket. Akit “nem
nevezek a nevén” az nem egyszer adja a kezedbe a megoldás kulcsát,
egyre drasztikusabb eszközöket kínál a helyes útra térésre és csak
rajtad múlik, hogy meddig szívatod magad.

Lelkileg nem
voltam rendben, egy kapcsolat teljesen leszívta az energiám, a hatalma
alá kerültem, függővé váltam, az önbizalmam mínuszban ünnepelt.
Édesanyám ajánlott nekem az ezoterika világában születő könyveket.
Kinevettem. Mondtam: butaság, és szélhámosság az egész.

Aztán
az önbizalmam, a lelki állapotom nem javult, éltem, mint egy gép, tele
korlátokkal, mert “akit nem nevezek a nevén” megoldást ajánlott, én
azonban nem éltem a véletlennel.

Aztán “akit nem nevezek a
nevén” úgy belém rúgott, hogy észhez tértem és egy fiútól elfogadtam –
akivel párszor éltem meg a “(l)élekvándorlásnak” a szexualitás
eszközével megvalósuló formáját – azt a megoldást, melyet édesanyám is
“ajánlott”.

Következtetés,
az egom sérelme kellett ahhoz, hogy el tudjam kezdeni megismerni és
szeretni magam, hogy a munkámban, a családomban, az életemben, a minden
napjaimban az örömet és ne a keserűséget keressem…

…mert jó útra térni, sohasem késő.

Az álom nem “csak álom”, ha negatív tartalmú, akkor a félelmeidet, ha pozitív töltetű a vágyaidat tükrözi, mert

“az álom éppen attól más, hogy merész, szabad, miként az ébrenlét
sosem, hiszen elrejtett fiókok mélyére dugdosott képeket rángat elő.”

“Jönnek és megérintenek, ismerősök, idegenek, minden nap…minden áldott nap.”

Idegenek, akik aztán ismerőssé válnak. Ismerőssé, általad, benned, mert
felaggatod őket, olyan elvárásokkal, melyeket, ha teljesítenek, akkor
“boldog vagy”, ha nem “boldogtalan vagy”.

Teljesítik,
ideig-óráig. Ideig-óráig, tekintettel arra, hogy az ember nem tud
kibújni a bőréből és előbb vagy utóbb megmutatkozik a csupasz éne és
lerángatja magáról az elvárásaidat.

Ekkor Te boldogtalanná
válsz és az egod megöli a benned lévő pozitív érzéseidet a másik ember
irányába. Haragudni fogsz rá és veszekedsz vele.

A legtöbben így élünk.

Én azonban próbálok ezen változtatni. Két dolgot teszek, vagy elfogadom
őket olyannak, amilyenek, vagy emelt fővel felállok az asztaltól és
becsukom előttük és mögöttem az ajtóm.

Oh, bárcsak mindig sikerülne.

Ha nincs elvárásod a másik féllel szemben, nem fogsz csalódni. Ne rakd
tele díszekkel, ne próbáld meg a magad igénye szerint felöltöztetni,
mert akkor hatalmasat fogsz esni és eljön az a pillanat, amikor
durvábban érsz földet.

Ismerd csak be, volt olyan az
életedben, amikor a párod el akart menni a haverjaival/barátnőivel
kikapcsolódni nélküled, akkor Te levágtad a hisztit, míg annyira elment
tőle a kedve, hogy otthon maradt és végig veszekedtétek és pufogtátok
az estét.

Mond, jó volt így neked? Nem lett volna jobb, ha
elengeded és örülsz, hogy boldogan, “szabadon” fekszik le melléd,
amikor haza érkezik?

Azt az elvet vallom, hogy akkor a
legtisztább a kapcsolatod a társaddal vagy a barátoddal, ha hagyod,
hogy bármi pozitívum, amit irányodba tesz, azt szabad akaratából tegye
és nem amiatt, mert te elvárod tőle és ezáltal a kötelességévé válik.

Próbáld ki.

Ne nyúzd, hogy vigyen el táncolni, kirándulni. Ne kényszerítsd, hogy
egy fáradt nap után, minden áldott nap rendesen tegye a helyére a
ruháit. Ne nyafogj, hogy keveset simogat, szeretget. Ne hisztizz, hogy
már több éve együtt jártok, és hallani sem akar a családalapításról.

Hagyd, hogy ezek megérjenek benne. Hidd el, ha nem vagy “erőszakos”, és ha érsz neki valamit meg fogja tenni.

Ha nem, akkor hagyd, had vigye el tőled az élet! Hagyd, had menjen!