Hivatás

Az ügyvédeknek meg van az a “kiváltsága”, hogy megválogathatják –
persze kezdetben nem teszik meg, és sokan később sem, mert hát ugyebár
a pénznek szaga van – azt, hogy milyen ügyeket vállalnak el. Abban az
irodában, ahol én dolgozom kevesebb peres ügy van, mint általában lenni
szokott, de azért akad.

Sokat kopott az érzékenységem, most már fel tudom venni a pókerarcot, bár néha még leesik.

A mai napon ismét megerősödtem abban, hogy ezt a hivatást nekem találták ki.

Szörnyű, de van olyan eset, amikor az elveimmel homlok egyenest
ellentétesen eljáró ügyfelet kell képviselnem. Elolvastam az aktát,
melyet a főnököm elém tárt és imádkoztam, hogy miután megírtam az
ellenkérelmet, ne nekem kelljen elmennem benne tárgyalni. Már az
ellenkérelmet is úgy írtam meg, hogy beleképzeltem magam az ügyfelem
helyébe, raktam ide, tettem oda a dolgokat a fejemben, de sehogy nem
állt a kezem arra, hogy mellette írjak. Átkódoltam az agyam és megírtam.

Ma eljött a tárgyalás napja, hát persze nekem kellett mennem. Nekem
bojtárként nincs meg a fent megjelölt “kiváltságom”, nem vagyok szabad
sem anyagilag, sem erkölcsileg, nem mondhatom azt, hogy kifordul a
gyomrom az ügytől és nem vagyok képes megcsinálni.

Megfogtam
a talárom és elindultam, az iroda és a bíróság között körülbelül 100
méter van, de most azt szerettem volna, ha sohasem érek oda. Közben azt
kívántam, hogy az ügyfél ne jöjjön el, ott volt.

Elhatároztam, hogy mindent megteszek és félreteszem személyes meggyőződésem és gusztusom.

Beléptem a tárgyalóterembe, aztán annyira megviselt az ellenfél
személyes előadása, hogy amikor én kaptam szót, 5 percig nem tudtam
megszólalni. A bíró kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert levert a víz, nem
kaptam levegőt. Az ügyfél bután nézett rám, hogy miért nem szólalok
meg.

És aztán valami átkattant az agyamban, gondoltam, ez a
munkád, vonatkoztass el, megtudod csinálni. Megcsináltam. Olyan
perbeszédet mondtam, hogy leesett az álla a Tisztelt Bíróságnak.

Kijöttem a bíróságról és már nem, mint eszköz viselkedtem, a lelkem
visszakerült a helyére, mert addig amíg a tárgyalás folyt, addig
kihelyeztem, kiküldtem az ajtó elé, hogy kint várakozzon, mert fájt
volna neki, amit hallott volna odabent. A karom, az ajkam lélek nélkül,
gépként, paragrafusautomataként funkcionált akkor, csakis kizárólag az
elmém irányította.

Mert az ügyfelem igénye jogos volt, de nem igazságos.