Hivatás

Az ügyvédeknek meg van az a “kiváltsága”, hogy megválogathatják –

persze kezdetben nem teszik meg, és sokan később sem, mert hát ugyebár

a pénznek szaga van – azt, hogy milyen ügyeket vállalnak el. Abban az

irodában, ahol én dolgozom kevesebb peres ügy van, mint általában lenni

szokott, de azért akad.

Sokat kopott az érzékenységem, most már fel tudom venni a pókerarcot, bár néha még leesik.

A mai napon ismét megerősödtem abban, hogy ezt a hivatást nekem találták ki.

Szörnyű, de van olyan eset, amikor az elveimmel homlok egyenest

ellentétesen eljáró ügyfelet kell képviselnem. Elolvastam az aktát,

melyet a főnököm elém tárt és imádkoztam, hogy miután megírtam az

ellenkérelmet, ne nekem kelljen elmennem benne tárgyalni. Már az

ellenkérelmet is úgy írtam meg, hogy beleképzeltem magam az ügyfelem

helyébe, raktam ide, tettem oda a dolgokat a fejemben, de sehogy nem

állt a kezem arra, hogy mellette írjak. Átkódoltam az agyam és megírtam.

Ma eljött a tárgyalás napja, hát persze nekem kellett mennem. Nekem

bojtárként nincs meg a fent megjelölt “kiváltságom”, nem vagyok szabad

sem anyagilag, sem erkölcsileg, nem mondhatom azt, hogy kifordul a

gyomrom az ügytől és nem vagyok képes megcsinálni.

Megfogtam

a talárom és elindultam, az iroda és a bíróság között körülbelül 100

méter van, de most azt szerettem volna, ha sohasem érek oda. Közben azt

kívántam, hogy az ügyfél ne jöjjön el, ott volt.

Elhatároztam, hogy mindent megteszek és félreteszem személyes meggyőződésem és gusztusom.

Beléptem a tárgyalóterembe, aztán annyira megviselt az ellenfél

személyes előadása, hogy amikor én kaptam szót, 5 percig nem tudtam

megszólalni. A bíró kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert levert a víz, nem

kaptam levegőt. Az ügyfél bután nézett rám, hogy miért nem szólalok

meg.

És aztán valami átkattant az agyamban, gondoltam, ez a

munkád, vonatkoztass el, megtudod csinálni. Megcsináltam. Olyan

perbeszédet mondtam, hogy leesett az álla a Tisztelt Bíróságnak.

Kijöttem a bíróságról és már nem, mint eszköz viselkedtem, a lelkem

visszakerült a helyére, mert addig amíg a tárgyalás folyt, addig

kihelyeztem, kiküldtem az ajtó elé, hogy kint várakozzon, mert fájt

volna neki, amit hallott volna odabent. A karom, az ajkam lélek nélkül,

gépként, paragrafusautomataként funkcionált akkor, csakis kizárólag az

elmém irányította.

Mert az ügyfelem igénye jogos volt, de nem igazságos.