Köd

2 km után felismertem, – amit már biztosan korábban is néztem az életem során, csak nem láttam – hogy a természet körém rajzolta az utam, amit magamban járok.

Köd volt és még sötét, megint az elhagyott világban éreztem magam. Az orromig sem láttam, magamra zártam az autót, mint valami ketrecet, féltem, nem akartam, hogy bekússzon a nyirkos levegő a réseken, mint az álnok értelem küldte gondolatok. Haladnom kellett, lépésben haladtam, vezetőm a bal oldalon elterülő, élettelen, szaggatott fehér vonal volt, melyet két méter hosszan láttam csak, de beálltam a sorba. Nyomtam volna a gázt, de annyira beszűkült a világ körülöttem, hogy hiába nyomtam nem haladtam…..fék…..nem látok, rossz, borzasztó…..gázt akarok, de nehéz a lábam…..fék. Haladt előttem a kocsi sor, próbáltam előzni, volt, hogy egyszerre három autót hagytam el, volt, hogy csak egyet, volt olyan, amit többször megpróbáltam, de nem ment, és végül szerencsémre ő kanyarodott el. Előzni akartam, hajtani, hogy tisztán lássak, nem tudtam mi van az út végén, egyedül voltam, de nem voltam magányos, a rádióból bús dal szivárgott, nem tudom, mi szólt, lefoglaltak a gondolatok. Haladtam, haladtam, mellettem a szövetségesem, a kimondhatatlantól való félelem.

Aztán átvergődtem a Bakonyon, és a természet tisztulni kezdett, világosodott, megint az új világ kapuján álltam. Lassan el kezdett feloszlani a köd, bár foltokban még megkísértett, de átláttam már, és fátyolszerű volt, nem az a fojtogató.

Az első szín a bíbor volt, amit ma reggel láttam, csodálatos volt az égalja, mint egy vérző seb, úgy terült el felettem a hatalmas égbolt, vérző seb……igen, ami tisztulni vágyik, csak egyetlen élet szállt felé, az éjszaka őre, a vadászatból fáradtan megtörve repülő hatalmas sasmadár.

Felébredtem én is.