Fénykép

Amikor beléptem a csoda kapuján az voltam, aki most egy fényképről néz vissza rám. Miután kiléptem azzal beléptem egy olyan világba, ahol nem az értelem szülte érzelem, hanem az IGAZI érzelem az Úr. A hátrahagyott világban az értelem volt az ÚR. Az ego az ebben élő embereknek ad érzelmet bizony! de csakis azért, hogy ne hagyják el a birodalmát. Az egot az általa szülte érzelem élteti, az efajta egonak szárnya van, de ereje nincsen.

Én még az ajtóban állok a két világ határán. Pokoli türelem uralkodik el rajtam közben, hogy legyőzzem az egot, az ego szülte érzelmet, persze próbálkozik a nagy Úr, megérint olyan érzelmekkel, melyek visszarántani akarnak,de nem engedem, túl biztosan állok már az ajtóban. Tombol bennem az ellentétek sora.

Az ego uralta világban az ember sok mindent azért tesz, mert az szokás

van párja, mert az szokás

megköszönti a szeretteit, mert az szokás,

szeretkezik, mert az szokás,

eszik, mert az szokás,

dolgozik, mert az szokás,

gyermeket nemz, mert az szokás,

Van párja az ego uralta világban az embereknek, mert az szokás. Mindegy hányszor, és hol rúg bele a másik és viszont, van, mert szokás. Jobb esetben olyan van neki, akit, mint egy csupasz fát telis-tele aggaszt díszekkel. Olyan ez, mint a más valakitől, vagy más valamitől függő boldogság egy darabja, ha egy dísz leesik, elhagyja a fát, a fa felállítója összeomlik, mert az ego adta érzelem egy darabja elhagyja. Ellene fordul a nagy ego Úr, kinek mikor, kinél meddig tud elmenni ez az úr, valakinél kevesebb, valakinél több dísz kell ahhoz, hogy összeomoljon a rendszer.

Nehéz a díszektől megszabadulni, de, ha a felismerés megtörtént onnan nincs vissza út.